Monday, November 28, 2011

David Brainerd naplójából (1740, október 19 - 1741, február 7.)

Az Úr napja, október 19. – Reggel éreztem, hogy a lelkem éhezi és szomjuhozza az igazságot. Készülve az úrvacsorára, mintha a szemem előtt zajlott volna le Jézus Krisztus megfeszítése. Lelkem betelt világossággal és szeretettel olyannyira, hogy majdnem elájultam. Fizikailag olyan gyenge voltam, hogy alig tudtam megállni a lábamon.
Ugyanakkor egy túláradó gyöngédséget és forró szeretetet éreztem az egész emberiség iránt; annyira, hogy úgy tűnt, lelkem, minden erejével együtt puha gyöngédségbe olvad. Úrvacsora alatt ez a tűz alább hagyott kissé. Ez az a szeretet és öröm, ami kiűzi a félelmet; a lelkem pedig vágyott erre a tökéletes kegyelemre és dicsőségre. Ez az érzés folytatódott egész estig. Az esti órákat a csendeskamrában töltöttem áldott közösségben az Úrral.
Október 20. – Ismét átéltem a Szentlélek jelenlétét a csendes kamrámban, úgy reggel, mint este. Egész napon át életet és vígasztalást találtam az Úrban.

Október 21. – Ismét megtapasztaltam Isten jóságát és túláradó szeretetét a szívemben. Vallásos kötelleségeim teljesítése közben gyönyörűséget és vígasztalást tapasztaltam meg. A hét hátralévő ideje alatt teljesen lefoglaltak a lelki dolgok. Mostmár olyannyira vágytam Isten után, és hogy szabad lehessek a bűntől, hogy amikor jobban érezve magam azon gondolkodtam – folytatni kellene a kollégiumi tanulmányaimat (ami egyébként a lelkiállapotomra nézve annyira hátrányosnak bizonyult a múlt évben), csak bánkódni tudtam és arra gondoltam, inkább meghalok, minthogy az Úrtól való eltávolodás fájdalmát ismét átéljem. Mielőtt vissza mentem, jónéhány áldásos, értékes alkalmat éltem át az Úrral való közösségben, (különösen október 30, és november 4.) amikor kimondhatatlan vígasztalást kaptam Istentől. November 6-án visszatértem a kollégiumba, és Isten jósága folytán, hat héten át a hit erejét éltem át naponta.
November 28. – Az esti csendességemben értékes felfedezéseket kaptam Istentől, és kimondhatatlan felüdülést jelentett a Zsidók 12: 22-24. szakasz.
Ti a Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok ezreihez; az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyekben, mindenek bírájához, Istenhez és a tökéletességre jutott igazak lelkeihez; az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez, amely hatalmasabban beszél, mint az Ábel vére.
Lelkem csak arra vágyott, hogy mindenben Istenhez igazodjon. Isten tekintetének a fényét élveztem egy-két napon át. A lelkem Istenben pihent meg ezekben a napokban.

December 9. – Egész napon át a lelkem nyúgodt állapotát éltem meg az Úrban. Főleg az esti csendességemben tapasztaltam meg ezt, amikor tetszett az Istennek, hogy csodálatosan megerősítsen a bennső emberemben. Úgy éreztem, hogy semmi sem szakaszthat el Isten szeretetétől, mely vagyon a Jézus Krisztusban, az én Uramban. Óh, egyetlen óra Istennel, végtelenül felülmúlja a lenti világ összes gyönyörét.

Az Úr napja, december 12. – Reggel úgy éreztem, hogy nem lesz ma erőm prédikálni, de még imádkozni se. Gyötrő szükségét éreztem a mennyei segítségnek. Remegve mentem be az istentiszteletre. Tetszett az Istennek, hogy velm legyen az imádságban és az igehirdetésben is. Azt gondolom, a lelkem ritkán törte úgy át az anyagi világ gátjait, mint ezen az alkalmon, úgy az imádságban, mint az igehirdetésben. Semmilyen zavaró gondolat sem gátolt az igehirdetésben. Örömmel és szabadon hirdethettem az igét Máté 6: 33-ból. Hanem keressétek először Isten országát... délután pedig a Róma 15: 30-ból vettem az igét. Kérlek pedig titeket atyámfiai a mi Urunk Jézus Krisztusra... Nagy szeretet áradt ki a gyülekezeten aznap. Istentől megáldott alkalom volt ez számomra. Okom van azt gondolni, hogy az utóbbi belső harcaim, a lelki növekedésemet elősegítették. Ámen! Bár csak mindig kész lenne az akaratom arra, hogy Isten, az ő jótetszése szerint alkalmazza módszereit rajtam!

Február 7. - 1741 január második felében elhidegültem, ellaposodtam lelkileg. Felülkerekedett a régi kísértésem, a nagyravágyás a tanulmányaim területén. Mégis, Isten jósága folytán, február vége felé, egy nagy és átfogó ébredés tört ki a kollégiumban, amely engem is felélesztett elhidegült állapotomből, és arra késztetett, hogy kivegyem a részem a lelki feladatokból.

Thursday, November 17, 2011

David Brainerd naplójából (1742, június 18 - július 4.)

Június 18. – Tekintve a szolgálatra való teljes alkalmatlanságomat, jelenlegi halott állapotomat, és a teljes képtelenségemet arra nézve, hogy valamit is tegyek Isten dicsőségére, továbbá érezve tehetetlenségemet és erőtlenségemet azzal kapcsolatban, amire elhívattam; ezt a napot imádkozásra szántam, és az egész időt ezzel töltöttem. Bár a nap folyamán hiheltetlenül elhagyatott voltam, mégis Isten kegyelmesen közel jött hozzám, egyszer különösen is, amikor több együttérzésért könyörögtem az elveszett lelkek iránt. A szívem hirtelen megnyílt, és néhány percig megadatott, hogy nagy buzgósággal kiáltsak az Úrhoz. Óh, gyötrelmes volt arra csak gondolni is, hogy az élő Istennek csupán hideg, halott szolgálatot tudok felajánlni. A lelkem szentség után szomjazik, Istennek kitartóan odaszentelt élet után vágyom. E boldogságra törekedve, folyton kevésnek bizonyul az igyekezetem. Óh, bárcsak megsegítene az Úr, hogy kitartó legyek mind addig, amíg a szabadulás boldog órája be nem következik!

Június 30. - Ezt a napot egyedül, bőjtölve és imádkozva töltöttem kint az erdőben. Borzasztó konfliktusok dúltak a lelkemben. Olyan hitványnak láttam magam, hogy én is azt mondtam, mint Dávid: Bizonnyal elveszek Saul keze által. Úgy éreztem, nincs erőm kiállni Isten ügyéért, még egy falevél zizzenésétől is megrettenek. Majdnem az egész napot szakadatlan imában töltöttem. Nem tudtam elviselni még a gondolatát sem annak, hogy keresztyének engem kicsit is tiszteljenek. Majdnem teljesen kétségbe estem amiatt, hogy alkalmatlan vagyok bármilyen szolgálatra. Nem érzek semmi reményt vagy vígasztalást a pogányokkal kapcsolatban, pedig máskor, itt a természetben eltöltött legsötétebb órákban ilyen érzések felüdítettek. A lelkem keserűségében töltöttem el ezt a napot. Már éjjelre járt, amikor kezdtem jobban érezni magam. Később éjjel megadatott élveznem némi gyönyörűséget az imakamrámban.

Július 1. – Ma reggel volt egy kis örömöm az imádkozás alatt. A szokásosnál is nagyobb örömöm volt viszont az esti imádkozásomban, a csendes kamrámban. Semmit nem kívánok jobban, mint hogy Isten azt cselekedje velem, ami neki tetszik.

Július 2. - Nyúgodtnak éreztem magam ma reggel, amikor a csendes kamrámban imádkoztam. Vágyaim Istenhez emelkedtek ma, amint utaztam. Este kellemesen éreztem magam. Áldott legyen az Úr minden vigasztalásért.

Július 3. – A szívem ismét sűlyedezik. A megszégyenítés, ami ért engem a kollégiumban, mélyen lehangolt, az ellenfeleim alá pedig lovat adott. Csak Istenben találtam menedéket. Áldott legyen az Ő neve, hogy mindig fordulhatok Őhozzá, alkalmas időben való segítségért.

Az Úr napja, július 4. – Komoly támogatást kaptam. Este elvonultam, és boldog időt töltöttem az Úrral. Tetszett az Istennek, hogy betöltsön hittel engem, a láthatatlan és örök világot közel hozta a lelkemhez. Olyan csodálatosnak tűnt az egész. Abban reménykedem, hogy fáradságos vándorlásom itt a földön, rövid lesz, és nem sok van már addig, hogy megérkezzem mennyei otthonomba, az Atya házába. Megadtam magam Isten akaratának. Késleltetni az ítélet napját, végezve az Ő munkáját, és szenvedve az Ő kedvéért, ez az Ő akarata velem. Isten iránti hálát éreztem az utóbbi időben rám nehezedő elgyatottságomért. Mert meg vagyok győződve arról, hogy ezek a dolgok okkal történtek, azzal a céllal, hogy alázatosabbá és szelídebbé formáljanak. Kedvemre volt kicsinek és semminek lenni, és porban heverni. Életet és vígasztalást találtam abban, hogy könyöröghetek Isten drága gyermekeiért, Krisztus uralma terjedéséért a világon. Lelkem komolyan vágyik szentség után, gyönyörködni Istenbe. Jövel Uram Jézus, jöjj hamar.

Saturday, November 5, 2011

A mi zsoltárunk

Vannak olyan napok amikor táncolni lenne kedved az öröm miatt. Más napokon pedig úgy érzed magad, mint aki sírba száll. Dávid királynak is voltak ilyen érzelmi ingadozásai. Olykor egy zsoltáron belül örvendezik és szomorkodik. Azt gondolom, mindkét lelki állapot normális, sőt biblikus.
Nem tudsz mindig örvendezni, de nem szabad mindig szomorkodni sem. Erre azt mondhatja valaki: Igen, de az 1Thessz. 5: 16-ban Pál apostol ezt írja: Mindenkor örüljetek!
Erre azt mondom, hogy az Úr gyermekei rendelkeznek egy alap örömmel, amely a megváltás tudatából táplálkozik. Az az öröm, amikor tudod, hogy elfogadott az Úr, megbocsátotta a bűneidet, a gyermeke vagy, neved fel van írva az élet könyvében. És mégis vannak nehéz napok, amikor vonszoljuk magunkat, nehéz minden, fájnak dolgok, nem értünk dolgokat.
Nem az a nagy teljesítmény a lelki életünkben, hogy soha nem vagyunk szomorúak, hanem az, hogy elmondhatjuk az Úrnak, és letehetjük a szomorúságunk okát az ő kezébe. Mondhatunk mi is Istennek egy zsoltárt úgy, mint Dávid; a mi zsoltárunkat, a szívünk állapotának a zsoltárát. Így a gyászunk örömre változik, zaklatottságunk átalakul békességgé, a félelmeink eloszlanak, és bátorságot kapunk a nehézségek elhordozására. Ennek a változásnak a csodája kizárólag az Úr jelenlétében történhet meg. Ezért mondja Dávid a Zsoltár 26: 8-ban: Uram, szeretem a te házadban való lakozást, és a te dicsőséged hajlékának helyét.
Dávid azért szerette azt a helyet, mert ott változott a siralma vígságra. Adja az Úr, hogy Dávid király tapasztalata legyen a mi személyes tapasztalatunk is.