Facebook tanulságok

Ki ne ismerné a "social media" kedvencét, a facebook-ot.
A néhány jó dolog mellett, amit a facebook által kaptunk (gyorsabb információáramlás, könnyebb, egyszerűbb kommunikáció, stb.) szembesülnünk kell az alapvető hátrányával is, amit úgy fogalmaznék meg, hogy időpazarló felszínes foglalatosság.
A facebook-on eltöltött idő nagyrésze fénykép-nézegetéssel és komment-olvasással illetve írással telik el.
Vizsgálgatva önmagamat rájöttem, hogy milyen szándék, milyen belső ígény vélt megvalósulása tart engem a facebook-on. (Persze, a facebook-mániának nem ez az egyetlen mozgatórugója.)
A facebook eredeti szándéka a kapcsolatápolás.
A megjegyzések, üzenetek olvasása és írása ezt próbálja megcélozni. De vajon ez valósul meg?
Egy-egy fénykép lájkolása, vagy rövid megjegyzések hozzáfűzése azt az érzést keltheti, mintha ápolnám a kapcsolataimat. Valójában ez öncsalás, mert valami olyasmit próbál helyettesíteni, amit nem lehet helyettesíteni. A személyes találkozás, az elmélyült beszélgetés, a törődő gesztusok, az együttlétre szánt idő, soha nem helyettesíthető egy facebook megjegyzéssel, vagy egy fénykép közzétételével. Viszont, egy órás facebook-ozás megadja az embernek azt az érzést, hogy eleget tett a kapcsolatápolási kötelezettségének. Ez annyit jelent, hogy egyetlen facebook-barát fényképét sem hagyta lereagálatlanul. Ha nem futotta többre, legalább egy lájkot küldött a kedves ismerősnek, ezzel jelezve, hogy kedveli az illetőt, elismeri az új frizuráját, értékeli a kedves, bölcs megjegyzéseit, stb.

Nemrég az egyik facebook ismerősöm, aki ráadásul kiváló amatőr fényképész, közzétett egy fényképet. Napfelkelte a Fancsikai tónál. Nagyon szép fénykép. Amint azt a szerzővel tisztáztam is, a kép egy őszi hajnalon készült. A nap kontúrja még csak kezd felsejleni a horizonton. A halvány fény gyönyörűen tükröződik a víz síma felszínén, ugyanakkor a víztükrén visszaverődő tükörkép beleolvad a tó felszínén elterülő vékony ködrétegbe.
Mekkora kép! Percekig nézegettem, azonban mennél tovább néztem, annál inkább nőtt a hiányérzetem. Valami hiányzik a képről.
Végül rájöttem. Évekig azon a tavon horgásztam a fiammal. Sok őszi hajnalt töltöttünk ott. Emlékszem, hogy amikor ki érkeztünk, éreztük a víz illatát, éreztük az enyhe őszi szellőt, hallotttuk, mint zizegteti a nádast, éreztük a deret, amint csípdesi az arcunkat. Megfigyelhettük a tóparti kis állatkákat, ahogy a reggeli élelemkeresésükkel voltak elfoglalva, sokszor nem is véve tudomást az emberről. No meg aztán a horgászati előkészületek, a fogás lehetőségének az izgalma, ami különös élénkséget adott a reggeli órákban.
Szóval, rájöttem, hogy igzából ez hiányzik a fényképről. Egy fénykép mindezt nem adhatja meg. Ez csak egy kép a valóságról, én viszont ismerem a valóságot, mert gyakran jártam ott.

Nem így vagyunk a kapcsolatainkkal is? Megelégedtünk a facebook szintű barátságokkal, ismeretségekkel, és lemondtunk a valóságról? Ennyire felgyorsult volna a világ, hogy még a személyes kapcsolatainkat is virtuálisan intézzük? Egy néhány fénykép, néhány olcsó kis megjegyzés és néhány hiúságnövelő lájk – ebben merül ki a barátainkkal való kapcsolatunk?

A lelkem tiltakozik ez ellen. Hol vannak azok az idők, amikor az ember leült, és átgondolt leveleket írt a szeretteinek, a barátainak, mégpedig papírra írta kézzel? Vagy amikor fél éjszakát átbeszélgettél a barátoddal, és még a hallgatásotok is többet mondott, mint most ezer fénykép, lájk vagy komment?
Manapság gyakran előfordul az is, hogy egy fedél alatt élve, több időt töltünk el a kis szánalmas fényképnézegetéssel és kommentelgetéssel, mint a saját szeretteinkkel, ...és ráadásul azt gondoljuk, hogy ez fontos, mert kapcsolatokat ápolunk.
A magam részéről ezért is döntöttem el, hogy ezután rendszeresen tartok facebook bőjtöt, tudatosan megvonva magamtól ezt az oly időrabló, de kevés haszonnal járó tevékenységet.
Mert fontosabb a hús-vér ember, mint a virtuális barát, és fontosabb az előttem álló reális feladat, mint a fényképnézegetés és megjegyzés írogatás kényszere. Folytatás következik...